soon to be translated...

(ÚjMűvészet 2015. Augusztus)

Van Szegedi Csaba festőművésznek egy sorozata, amely a City Canyon (Manhattan) címet viseli, s amely már csak azért is figyelmet érdemel, mert egyszerre utal arra az inspirációra, amelyet a természeti környezet és amelyet a nagyvárosi, ember építette tér gyakorol rá. A sorozat első lapján egy állatmotívumot látunk, amely formáival mintegy kitölti a rendelkezésére álló négyzetes teret, de nem tölti be azt, a fekete és a fehér, illetve a sötét és a világos kontrasztja mintegy békésen megosztozik a felületen. A sorozat következő darabjain azután a forma egyre sűrűbbé, egyre részletgazdagabbá válik, birtokába veszi a sík egészét. Közelítés a kiválasztott motívumhoz, amelynek során minden egyes részlet egyre pontosabbá, jelentésgazdagabbá válik, ugyanakkor természetes módon ”elbirtokolja” a teret, a néző figyelmét, háttérbe szorítja a körülötte lévő, egyébként hasonló módon izgalmas részleteket?

A művészi, festői figyelem változásainak vagyunk-e tanúi, mikor ezt a folyamatot szemléljük, vagy a körülményekének, amely eleve meghatározza a figyelem irányváltozásait? Vagy éppen azokat a változásokat követjük, amelyeket maga az anyag követel meg, amint saját törvényszerűségeivel indokolja alakíthatóságának lehetőségeit?

Kérdések, amelyekre nehéz választ kapnunk. Már csak azért is, mert maga Szegedi Csaba sem igazán bízik abban, hogy a művek feltette kérdésekre verbális módon megfogalmazva érdemleges – érvényes – válaszok adhatók. Egy kicsit olyan a helyzet, mintha egy sokismeretlenes egyenletet kellene megoldanunk. Vagy még inkább olyan, mintha Szegedi Csaba műtermében állnánk, egyik szemünkkel az ott sorakozó legújabb festményeket szemlélve, a másikkal az alattunk lévő tájat, a Velencei-tavat és a környező dombokat, s azon gondolkodnánk, hogy vajon hogyan folytatja majd a művész az immár tizenöt éve festett Velence sorozatot.

Feloldhatatlannak tűnő dilemmánkat maga a művész oldja fel, amikor megmutatja a Repceföldek című kompozíciót. Ezúttal erős sárgákkal, zöldekkel, barnákkal emel ki vagy éppen emel át a természeti látvány világából a művészetébe egy részletet, amelynek metamorfózisát így, az ő gesztusait követve, immár magunk is képesek vagyunk figyelemmel követni, megértve valamit a táj és a benne élő művész az inspiráló látvány és a képteremtő folyamat kapcsolatából. Ennek lényegét a lehetetlenre vállalkozva azért természetesen maga Szegedi Csaba is megpróbálta megfogalmazni a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen 2009-ben írt DLA-értekezésében: „A festészet varázslatos metamorfózis. A magam részéről ebben az ősi tevékenységben leginkább a változás, az átalakulás foglalkoztat – az egyedi kép megszületésének festői folyamatától egészen a művészettörténet évezredeinek széles távlátáig. A processzus foglalkoztat, ha úgy tetszik, a progresszus maga, amelynek során valamiből valami más lesz, miközben lényege ugyanaz marad. A morphé változik, az arché marad…”

A változás és az állandóság különös kettőssége jellemzi művészetének egészét is. Kiinduló pontja a legutóbbi öt-tíz évben a természeti látvány, az inspiráció forrása, az első lépés a koncepció kidolgozása felé. A kész mű azonban már egyszerre eredménye a létrehozására irányuló festői szándéknak és az anyagban magában rejlő képalkotó folyamatoknak. Nem véletlenül gondolkodik Szegedi Csaba sorozatokban, a hármas erőrendszer eredményeként létrejövő kompozíciók folyamatosan építik magukat tovább.

Így született meg a mintegy százdarabos New York-sorozat 2006-ban, annak a támogatásnak köszönhetően, amelyet a HAESF Alapítványtól és az NKA-tól kapott Szegedi Csaba, hogy a New York és Boston között félúton lévő Griffis Art Centerben fél éven át dolgozzon. A végeérhetetlenül hosszú sugárutak, a felhőkarcolók ábrázolásánál különböző nézőpontokat használ, majd a térbeli kompozíciót egyre inkább a síkba fordítja. A valóságos tér és a kép tere különös egyensúlyi viszonyba kerül egymással, míg végül – újabb és újabb változatokon, alcsoportokon, motívumváltásokon és variációkon keresztül – a képalkotó erő kerül előtérbe, s egy színekben, árnyalatokban, dinamikus erővonalakban gazdag, de kifejezetten a síkban megjelenő kompozíció idézi meg a kiindulópontot jelentő látványt.

Hasonló folyamat játszódik le a Sweet Home sorozat darabjain, amelyeket 2007-2008-ban festett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara DLA Mesterkurzusa által szervezett Színerő-Léptékváltás szimpozionon. Míg azonban a New York sorozatban a léptékváltások során a metropolisz emberi szemmel alig megragadható világa jelenik meg táblakép méretben, itt egy belső teret, egy műterem sarkát ábrázolja különböző színvariációkban, s a mikrokozmosz válik a vizuális történés teljességének terepévé. Hasonló módon a belső tér egy része a kompozíció főszereplője a Tükörasztal I-II. című alkotásokon.

A kettő között pedig újabb mikro- és makrovilágok jelentik a festői kiteljesedés lehetőségét Szegedi Csaba számára. Az utóbbi hat évben rendszeres résztvevője a Velencei-tavi Nemzetközi Szimpozionoknak, miközben 2015-ben rezidensként dolgozott Goában, Dél-Indiában. Ingókövek és keralai inspirációk, Bagatellek és Aranymetszések: a különböző helyszíneken talált, igen gyakran gyors vázlatban, rajzban megragadott motívumok különös festői topográfia részeként is felfoghatók, különböző hangulatokat közvetítenek, a nagyobb méretű változatban való megfestés lehetőségét sugallják, miközben kaput vagy éppen átjárót formálnak a mindennapok és a művészet rejtélyes világa közöztt.