Téren és időn kívülre kerülünk Szegedi Csaba Flow festményciklusát nézve. A kies és kietlen tájakat, a vízpartot, a hatalmas égbolt alatt elterülő dombokat járjuk.

A kontinentális éghajlaton élők számára természetes, hogy négy évszak váltakozik. A zord tél, amely hűvös lilákkal, fagyos kékekkel és hidegen vakító sárga ragyogásokkal [Flow M05 (Zúzmara); Flow M04 (Január)], illetve latyakos barnákkal [Flow M11 (Február)] jelenik meg a festményeken.

Harsogó zöldek közt átszüremkedő narancsos és okkeres sárgákkal érkezik az újjászületést ígérő frissítő, langyos tavasz [Flow M09 (Március); Flow M08 (Április)].

A forró nyár a sorozat legtöbb képén a mediterrán vidékeket idézi [Flow L01 (Trastevere); Flow M06 (Trastevere); Flow L04 (Aqua)]. Azokat a helyeket, ahol az egyetlen időmérő a tenger. Ahol a tenger ciklikus változásai, rituális ismétlődései és olykor szeszélyes csapongásai mutatják csupán az idő múlását, körforgását [Flow S03 (Aqua)]. A végtelen csendességben csak a tenger morajlása, hullámainak ritmikus zenéje hallatszik. A nap aranyló citrom- és narancsesszenciája szűrődik át a könnyű, nyirkos felhők között.

Majd megérkezik az ősz, sárguló, barnuló, vöröslő sávokkal szőve be a fakuló zöldeket [Flow M10 (Október)]. Az elmúlás időszaka előtt még egyszer őszies színpompába öltözik a természet, mielőtt a színes levelek a földre hullnak, avarszőnyeggel borítva a talajt. Aztán újra beköszönt a fagyos tél, jéggel és fehér hótakaróval terítve be a tájat.
 
Minden kezdődik elölről. Minden folytatódik. Ismétlődések és változások. Ragyogás és fakulás, keletkezés és enyészet váltakoznak más-más ritmusban, eltérő formában.

Úgy érezzük, folyamatban vagyunk, részei vagyunk mi is a nagy egésznek. Mindezt a képek horizontális építőelemei, a hol a víz hullámzását [Flow L03 (Aqua)], hol a lankás dombokat, hol a tetőcserepeket idéző vízszintes darabkák is erősítik [Flow M02]. Minden egyes kép egy kiszakított részlet, egy szegmens a folytonosság szövedékéből. Az az érzésünk, mintha egy filmtekercs egy-egy darabját néznénk, amely maga is filmszalagokból épül fel. Emlékfragmentumok és időtöredékek állnak össze egy végtelen történetté, ahol minden kép önmagában is időmértékes jelenlét. A horizontális képelemek, akár a vízszintesen húzott ecsetnyomok a vásznon tovább tagolják, újabb ütemekkel bontják meg az időfolyamot. A kompozíciók ritmikusak, dallamosak, zenei asszociációkat idéznek [Flow M07 (Opus Testaceum)].

A képek valódi főszereplői a színek és a fények, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Egyfajta vizuális szinesztézia részesei lehetünk Szegedi Csaba festményei által. Az atmoszféra válik érzékelhetővé, érezni lehet a levegőt, a hangokat, az ízeket. A fagyos téli pára perzselő, maró tőrdöféseit. A hó, a jég ropogását, az avar zizegését a talpunk alatt. Érezzük a mediterrán levegő tengertől sós, és más képeken a téglaportól édeskés ízét is. A forró kövezetre loccsanó víz párája délibábot vetít a levegőbe. A mindent egyenletesen bevonó mézgaréteg alól kikandikálnak a fanyar zöldek, a poros vörösek és a felragyogó okkerek. Temperaszínek, pasztelles árnyalatok egymáson átderengve, egymáson elcsúsztatott rétegekben mozdulnak el. A málló vakolatú házfalak kopottas festékrétegei alól kilátszik a nyers tégla karcos faktúrája [Flow S09]. Máskor régészeti ásatások egymásra rakódó emlékhalmai vagy földtani jelenségek elmozduló rétegei jutnak eszünkbe. Amikor az időrétegek felfeslenek, akár egy szövet. A tájak színes foltokká szublimálódnak és metafizikus térré változnak a festő ecsetvonásai által.

Egy helyben állva országokat, földrészeket utazunk be Szegedi Csaba képeit nézve. Statikus létezésünk az egyetlen kapaszkodó csupán a minket körülvevő folyamatosan változó világban. Naplójegyzetekként villannak fel a tájszegmensek, természeti jelenségek, tereptárgyak. Mint amikor vonatból nézzük a tájat. Vonatablaknyi filmkockánként peregnek előttünk az olykor elmosódva suhanó, máskor lassan elúszó élmény fragmentumok.

Szegedi Csaba sorozatának kulcsszava a folytonosság, ami egyrészt a képek tematikája és megjelenítése által jut kifejezésre. Másrészt készítésük is folyamatos. Mindez szimbolikusan kifejezi a festményciklus tartalmi jelentését is. A művészet permanens voltát, „örökké” tartó, de legalábbis az emberi lét határain túlmutató létezését és hatását.
 
Képei tájképjegyzetek, bejegyzések a festészet öröknaptárának lapjain. Ahol minden, hol önmagába visszatérve, hol ismétlődve, hol átértékelődve, de változik. Csak a folytonosság állandó.

Dr. Szeifert Judit megnyitója és bevezetője a „Flow” c. kiállításhoz és katalógushoz
Karinthy Szalon, Budapest, 2018.