Nehéz vitatkozni Szegedi Csabának azzal a véleményével, miszerint képeihez felesleges a verbális magyarázat, néhány tétova mondatot azért mégis leírhatunk. Ha egyéb nem is, annyi mindenesetre biztos, hogy ízig-vérig, zsigerileg festő, mélységes elkötelezettséggel nemcsak a festészet, hanem a festészet által felvetett problémák iránt is.

Így vizsgálja pályája során a testek plasztikus mivoltának a vásznon való érzékeltethetőségét, vagy épp ellenkezően, a lapos síkba mángorolt figurák absztrahálhatóságának határait, a fény-árnyék viszonyok változásait egy épület homlokzatán, a számok és betűk nonfiguratív képpé alakíthatóságát, a perspektíva csapdahelyzeteit, a tükröződés érzékeltethetőségét, s még sorolhatnánk tovább, stációk során eljutva a máig, egyfajta felszabadult örömfestészet pozícióinak letapogatásáig.

New York (illetve Manhattan) inspirálta sorozatán hamar túllépett a dominószerűen egymás mellé tornyosuló kubusok perspektivikus ínyencségeinek felmutatásán, inkább a város dinamikus struktúrájából levonható festői tanulság, a látvány-eredetüket nyomokban még őrző színcsíkok ritmusa, a színerősség és telítettség kompozíció-teremtő kohéziója foglalkoztatta. Legújabb képein pedig mintha „elengedte volna magát”: a szerkezetükben, felépítésükben halványan Ben Nicholson inspirációját idéző, az organikus és mértani formák hullámzó összevegyítésén alapuló képei mellett tenyérnyi festményei fölött most mintha Miro szelleme lebegne. Pár erőteljes színfolt, néhány lustán nyújtózó vonal, egy-két álmos festékgomolyag; a jóleső álom szabadsága. Görcsmentes festés, egy pohár tiszta víz e zavarossá váló világban.

„Akrilképek” 
Szt. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2014.